A Communion of Confession/hu

From Gospel Translations

Revision as of 16:32, 9 September 2008 (view source) JoyaTeemer (Talk | contribs) ← Older edit		Current revision as of 16:18, 11 September 2008 (view source) Mameepapee (Talk | contribs)
Line 1:		Line 1:
-	{{InProcess|user=Mameepapee|date=}}	+	{{info|A bűnvallás közössége}}Milyen lenne a dicsőítésünk a bűn akadályozó tényezői nélkül? Mindannyiunk tapasztalta azokat a zűrös pillanatokat az életünk során –vasárnap délelőttönként tényleg vágyunk arra, hogy dicsőítésben vegyünk részt. Annak a súlynak a terhével érkezünk a templomba, hogy időben próbáljuk eljuttatni családunkat. Vagy a világ gondjainak a terhével, de a legtöbbünk a hét folyamán elkövetett bűnök terhével érkezünk, melyekkel nem törődtünk. Mindezeket magunk után húzzuk, mint valami koloncot, majd rögtön ezután a lelkipásztor azt mondja: „Most álljunk fel és dicsőítsük az Urat”. Mi a baj ezzel a képpel?
-	Hi Noemi and Gergo,	+	A felszínen, azt mondhatnánk, hogy a koránkelés segítene abban, hogy korábban érkezzünk meg a templomba. Ez igaz, de nem az idő a valós akadály a dicsőítésünkben, hanem a bűn. Az a tény csökkenti a dicsőítésben való lelkesedésünket, hogy túl gyakran rohanunk Isten jelenlétébe, mint azok a gyerekek, akik játék után koszosan ülnek le vacsorázni. Talán még nem jöttünk rá, de a bűn és a világ szennye hozzánk tapad, amint az Isten házába érkezünk, hogy dicsőítsük őt. A zsoltáríró kérdése emlékeztet arra, hogy „Ki mehet föl az Úr hegyére, és ki állhat meg szent helyén? Az ártatlan kezű, a tiszta szívű, aki nem sóvárog hiábavalóság után, és nem esküszik hamisan” (Zsoltárok könyve 24: 3-4). Istent mélységesen bántja a bűn. Ő túlságosan szent, hogy eltűrje azt. A bűn meggátolja a dicsőítésünket.
-	Here is the page for you to upload your translation.	+	Akkor hogyan tisztulhatunk meg és léphetünk Isten jelenlétébe? Csakis Krisztuson keresztül. Csak így van jogunk, hogy Isten házába léphessünk. Miértünk, Krisztus „önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek” (Pál apostol zsidókhoz írt levele 9: 14). Krisztusban már megigazoltunk, szentek és tiszták vagyunk. Isten, nagyszerű szeretetével és kegyelmével, szeretett gyermekeinek nevezett bennünket Krisztusban (János evangéliuma 1: 12-13). Örökbe fogadtak bennünket és kaptunk egy családot is: az egyházat. Eggyé válva Krisztussal, azokkal is egyesülhetünk, akiknek kapcsolatuk van vele.
-	Thanks!	+	Ez a mi igazi családunk. Azokkal, akikkel együtt zarándokolunk Isten mennyei nyugalom földjére. Akikkel együtt nagyszerű kiváltságot kapunk, hogy minden Úr Napján megpihenhetünk a patak partján, amelyet Isten azért biztosított, hogy erőt adjon a megfáradt lelkű zarándokoknak. Isten arra hívja el a szövetséges családot, hogy igazolja azt a tényt, hogy megigazoltunk, szentté lettünk és megtisztultunk a bűneinktől Krisztusban. Ehhez az szükséges, hogy ne maradjon a bűn Isten és közöttünk, sőt egymás között sem. Isten azt mondja, ha vétkeztünk ellene, vagy egymás ellen, nagyon egyszerű és világos kötelezettségünk van: gyónjuk meg bűneinket.
-	Joya	+	Pusztán a bűn meggyónásának említésétől sokaknak a római katolikus vallás jut eszébe. Végül is ki vallaná meg bűneit? Kinek vallanánk meg bűneinket? A Biblia tele van segítőkész válaszokkal ezekre a kérdésekre. A gyónás számos lehetőségeire hívja fel figyelmünk. Az első a bűn megvallása közösségi szinten. Nagyon sok gyülekezetben még az istentisztelet megkezdése előtt felolvasnak a Tízparancsolatból, hogy a gyülekezetnek jusson eszébe, hogy ismét a szent Isten jelenlétében vannak, aki tiszteletre méltó. Ezt általában egy bűnvalló ima és a bűnbocsánat bizonyossága követ. Ezek emlékeztetnek bennünket arra, hogy bár megszegtük Istennel kötött szövetségünket, Isten meg fogja hallgatni a gyónásunkat és „megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól” (1 János 1, 9), ezért dicsőíthetjük Őt.
		+
		+	A bűnvallás második aspektusa a gyülekezeti tagok és a presbitereik között történik. Manapság nagy beszédtéma a gyülekezetek berkein belül a felelősség csoportok, partnerek, konferenciák és a hasonló dolgok. Ezeknek is meglehet a maga helyük, de nem hagyhatjuk, hogy kiszorítsák a presbiterek szerepét az egyház életében. Isten azért adta a presbitereket, hogy a terheinkről imáikban megemlékezzenek, oktassák a gyülekezetet, amiben szüksége van arra, és igen, hogy felelősséget biztosítsanak (Pál Zsidókhoz írt levele 13, 17). Ők nem bocsátják meg bűneinket Isten helyett, de mindig emlékeztetnek bennünket Isten megbocsátó kegyelmére. Lelkipásztorokként mindig figyelmeztetniük kell bennünket a mi mennyei Pásztorunkra.
		+
		+	A gyónás utolsó aspektusa miránk nézve a gyülekezeti tagok között történik. A bűn gyakran beszivárog kapcsolatainkba és tönkreteszi az egységünket. Ez előfordulhat családtagok és gyülekezeti tagok között is egyaránt. Amikor ez megtörténik, akkor szertartás kihívásként jelenik meg számunkra. Nem tudunk dicsőíteni, ha haragszunk egymásra. Érezzük a képmutatásunkat, és gyűlöljük azt a tényt, hogy túl könnyedén járt el a szánk és földbe tiportuk azokat, akiket építeni kellene – és most mellettük ülünk a dicsőítés alatt! Így gondoljuk végig, hogy amikor dicsőítésre készülünk, bizonyosodjunk meg arról, hogy nem lakozik tikos bűn a szívünkben, amitől nem vagyunk hajlandóak megszabadulni. Bizonyosodjunk meg arról is, hogy nem áll semmilyen bűn egyik családtagunk vagy keresztények és mi köztünk. Ha mégis lenne, készségesen valljuk meg egymásnak, amint Jakab 5, 16 mondja nekünk. Ugyanakkor bocsássunk meg azoknak, akik megvallják nekünk bűneiket. Ily módon nem hátráltatja semmi a kapcsolatunkat Istennel és egymással. Amikor Isten házába jövünk Őt dicsőíteni, hagyjuk a bűneinket a bejáraton kívül.<br>

---

Current revision as of 16:18, 11 September 2008

Milyen lenne a dicsőítésünk a bűn akadályozó tényezői nélkül? Mindannyiunk tapasztalta azokat a zűrös pillanatokat az életünk során –vasárnap délelőttönként tényleg vágyunk arra, hogy dicsőítésben vegyünk részt. Annak a súlynak a terhével érkezünk a templomba, hogy időben próbáljuk eljuttatni családunkat. Vagy a világ gondjainak a terhével, de a legtöbbünk a hét folyamán elkövetett bűnök terhével érkezünk, melyekkel nem törődtünk. Mindezeket magunk után húzzuk, mint valami koloncot, majd rögtön ezután a lelkipásztor azt mondja: „Most álljunk fel és dicsőítsük az Urat”. Mi a baj ezzel a képpel?

A felszínen, azt mondhatnánk, hogy a koránkelés segítene abban, hogy korábban érkezzünk meg a templomba. Ez igaz, de nem az idő a valós akadály a dicsőítésünkben, hanem a bűn. Az a tény csökkenti a dicsőítésben való lelkesedésünket, hogy túl gyakran rohanunk Isten jelenlétébe, mint azok a gyerekek, akik játék után koszosan ülnek le vacsorázni. Talán még nem jöttünk rá, de a bűn és a világ szennye hozzánk tapad, amint az Isten házába érkezünk, hogy dicsőítsük őt. A zsoltáríró kérdése emlékeztet arra, hogy „Ki mehet föl az Úr hegyére, és ki állhat meg szent helyén? Az ártatlan kezű, a tiszta szívű, aki nem sóvárog hiábavalóság után, és nem esküszik hamisan” (Zsoltárok könyve 24: 3-4). Istent mélységesen bántja a bűn. Ő túlságosan szent, hogy eltűrje azt. A bűn meggátolja a dicsőítésünket.

Akkor hogyan tisztulhatunk meg és léphetünk Isten jelenlétébe? Csakis Krisztuson keresztül. Csak így van jogunk, hogy Isten házába léphessünk. Miértünk, Krisztus „önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek” (Pál apostol zsidókhoz írt levele 9: 14). Krisztusban már megigazoltunk, szentek és tiszták vagyunk. Isten, nagyszerű szeretetével és kegyelmével, szeretett gyermekeinek nevezett bennünket Krisztusban (János evangéliuma 1: 12-13). Örökbe fogadtak bennünket és kaptunk egy családot is: az egyházat. Eggyé válva Krisztussal, azokkal is egyesülhetünk, akiknek kapcsolatuk van vele.

Ez a mi igazi családunk. Azokkal, akikkel együtt zarándokolunk Isten mennyei nyugalom földjére. Akikkel együtt nagyszerű kiváltságot kapunk, hogy minden Úr Napján megpihenhetünk a patak partján, amelyet Isten azért biztosított, hogy erőt adjon a megfáradt lelkű zarándokoknak. Isten arra hívja el a szövetséges családot, hogy igazolja azt a tényt, hogy megigazoltunk, szentté lettünk és megtisztultunk a bűneinktől Krisztusban. Ehhez az szükséges, hogy ne maradjon a bűn Isten és közöttünk, sőt egymás között sem. Isten azt mondja, ha vétkeztünk ellene, vagy egymás ellen, nagyon egyszerű és világos kötelezettségünk van: gyónjuk meg bűneinket.

Pusztán a bűn meggyónásának említésétől sokaknak a római katolikus vallás jut eszébe. Végül is ki vallaná meg bűneit? Kinek vallanánk meg bűneinket? A Biblia tele van segítőkész válaszokkal ezekre a kérdésekre. A gyónás számos lehetőségeire hívja fel figyelmünk. Az első a bűn megvallása közösségi szinten. Nagyon sok gyülekezetben még az istentisztelet megkezdése előtt felolvasnak a Tízparancsolatból, hogy a gyülekezetnek jusson eszébe, hogy ismét a szent Isten jelenlétében vannak, aki tiszteletre méltó. Ezt általában egy bűnvalló ima és a bűnbocsánat bizonyossága követ. Ezek emlékeztetnek bennünket arra, hogy bár megszegtük Istennel kötött szövetségünket, Isten meg fogja hallgatni a gyónásunkat és „megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól” (1 János 1, 9), ezért dicsőíthetjük Őt.

A bűnvallás második aspektusa a gyülekezeti tagok és a presbitereik között történik. Manapság nagy beszédtéma a gyülekezetek berkein belül a felelősség csoportok, partnerek, konferenciák és a hasonló dolgok. Ezeknek is meglehet a maga helyük, de nem hagyhatjuk, hogy kiszorítsák a presbiterek szerepét az egyház életében. Isten azért adta a presbitereket, hogy a terheinkről imáikban megemlékezzenek, oktassák a gyülekezetet, amiben szüksége van arra, és igen, hogy felelősséget biztosítsanak (Pál Zsidókhoz írt levele 13, 17). Ők nem bocsátják meg bűneinket Isten helyett, de mindig emlékeztetnek bennünket Isten megbocsátó kegyelmére. Lelkipásztorokként mindig figyelmeztetniük kell bennünket a mi mennyei Pásztorunkra.

A gyónás utolsó aspektusa miránk nézve a gyülekezeti tagok között történik. A bűn gyakran beszivárog kapcsolatainkba és tönkreteszi az egységünket. Ez előfordulhat családtagok és gyülekezeti tagok között is egyaránt. Amikor ez megtörténik, akkor szertartás kihívásként jelenik meg számunkra. Nem tudunk dicsőíteni, ha haragszunk egymásra. Érezzük a képmutatásunkat, és gyűlöljük azt a tényt, hogy túl könnyedén járt el a szánk és földbe tiportuk azokat, akiket építeni kellene – és most mellettük ülünk a dicsőítés alatt! Így gondoljuk végig, hogy amikor dicsőítésre készülünk, bizonyosodjunk meg arról, hogy nem lakozik tikos bűn a szívünkben, amitől nem vagyunk hajlandóak megszabadulni. Bizonyosodjunk meg arról is, hogy nem áll semmilyen bűn egyik családtagunk vagy keresztények és mi köztünk. Ha mégis lenne, készségesen valljuk meg egymásnak, amint Jakab 5, 16 mondja nekünk. Ugyanakkor bocsássunk meg azoknak, akik megvallják nekünk bűneiket. Ily módon nem hátráltatja semmi a kapcsolatunkat Istennel és egymással. Amikor Isten házába jövünk Őt dicsőíteni, hagyjuk a bűneinket a bejáraton kívül.